Martsa Piroska: Károly testvér a Művészkertben

(a vasadi freskó készítésének története a restaurátor szemével)

„Te Piri, volna-e neked egy 7 méterszer 3 méteres üres falad? – kérdezte vigyorogva Böbe barátnőnk a Magyar Képzőművészeti Egyetem Andrássy úti restaurátor műhelyében, miután a folyosó sima padlójáról egy lendületes becsúszással érkezett meg a földszinti tanterembe Bár a kérdést csak tréfának szánta, maga is meglepődött, amikor rövid tűnődés után azt válaszoltam:

– Van!”

Böbe – azaz Páljános Erzsébet festőnövendék – hónapok óta járt már be a műhelyünkbe, mert bár festőnek tanult az Egyetemen, számos szakmai kérdésére nálunk, a restaurátor szakon kapott választ. Mi történik valójában, ha ezt vagy azt a pigmentet összekeverjük, hogyan hatnak egymásra, mi lesz az eredménye a túl sok kötőanyagnak a festékben, hogyan változik a kép az idők során? Festő mestereitől a színekről tanult, nálunk viszont az anyagok tulajdonságait ismerhette meg. Emellett a restaurátor tanszéken szinte mindig vidám hangulat uralkodott, hiszen a szakmát szerető és egymást toleráló emberek baráti közössége működött ott együtt. Böbe lassan mindennapos vendég lett nálunk.

vasadi-secco-2

Már néhány hete emlegette, hogy egy korábban diplomázott társával, Pethő Anikóval azt tervezik, együtt festik meg a vasadi Szent Kereszt kápolna falára Foucauld atya életéről a secco-t. Boldog Charles de Foucauld életével, életmódjával, végtelen türelmével és jóindulatával hirdette az evangéliumot a sivatagi tuaregek között, és Csáky Tibor atya, aki a festőknek a megbízást adta, nagy tisztelője volt ennek a katonatisztből békés hittérítővé vált embernek.

A vázlatot –mondták a lányok – jó volna a végleges méreteket megközelítő, függőleges felületen létrehozni. Ehhez kellene egy jó nagy fal.

Nekem volt egy ilyen falam. Édesapám hajdani szobrászműtermében, a Józsefvárosban. Az alkalmasnak tűnő felület közepén azonban, üveglap alatt Ferenczy Béni szobrász szénrajzát őrizzük, melyet a mester az 1950-es években azért skiccelt a falra, hogy tanítványainak felvázolja egyik otthon készülő mellszobrának, a Géniusznak- alakját. A büszt feleségét, Erzsikét ábrázolta. Van tehát egy megfelelő falfelület, de rajta olyan relikvia, mely sok éven át megóvta a műtermet a lebontástól, sőt, a József utca 37-es számú ház is részben e rajz miatt lett később védetté nyilvánítva.

„Ha úgy tudtok ott dolgozni, hogy vigyáztok Béni bácsi rajzára, jöhettek a műterembe!” –mondtam, és a lányok bólintottak. Az értékes relikviára vastag papundekli-borítás került, hogy még véletlenül se sérülhessen meg, majd erre feszítették a 7 méteres csomagolópapír alapot, a készülő falkép vázlatának hordozóját.

És 2008. októberében elkezdődött a munka.

Nagyon érdekes volt figyelemmel követni a kép alakulását, s emellett az alkotók változásait is. Mindketten fiatalok, energikusak, ugyanakkor érző lelkű emberek. Böbe jól komponál, Anikó a részletek embere. Nagy feladat volt számukra a másik stílusának, alkotói módszerének, egyéniségének az elfogadása, úgy, hogy a konfliktusok ne okozzanak akkora hasadást, ami megakadályozná őket a közös mű létrehozásában.

Böbe akkor tud jól alkotni, ha harcol, ha mérges, ha csatáznia kell. Szinte nekiront a képnek a rajzszénnel, míg Anikó zártabb egyéniség, a csendes elmélyedés művésze, akit néha erővel kell kirántani zártságából, és érzékenyen vesz minden kritikát.

Az első vázlat még önmagukról szólt.  Anikó alakjai azokra a személyekre hasonlítottak, akik saját életének meghatározó szereplői voltak. Böbe pedig elnagyolt figurák körvonalait dobálta a papírra. Eleinte nehezen értettek szót, az egyik elkezdett egy alakot, vagy háttér-elemet, a másik mérges volt, hogy miért nem várta meg vele őt is. Igyekeztek kedvesek lenni a másikhoz, de olykor-olykor kifejezték a bosszúságukat is. Ilyenkor egy jó tea mellett beszélgetve sikerült feloldani a feszültséget.

vasadi-secco-1

Az első néhány vázlat csupán egy dologról nem szólt még: magáról Foucauld atyáról. Látható volt, hogy a rajztudásuk alapos, de sokkal inkább saját magukat ábrázolják, semmint Károly testvér életét. Ez tulajdonképpen természetes, hiszen az alkotó ember mindig önmagát viszi vászonra, bármi legyen is a téma. Csak amikor letisztulnak az érzelmei, érzései, tud igazán az ábrázolt személy felé fordulni. Ehhez sok idő és gyakorlat kell.

Némi részem nekem is volt volt abban, hogy ráébredjenek: ne csak saját homályos érzéseik alapján kezdjenek a munkához, hanem olvassanak minél többet Károly testvérről, kérdezzék meg mindazokat, akik ebben szakértőnek számítanak. Végezzenek kutatómunkát, mielőtt saját fantáziájukat szabadon engedik. Ne szégyelljék, hogy nem ismernek még bizonyos részleteket, járjanak inkább alaposan utána. Elsősorban ne saját családtagjaik arca jelenjen meg a falképen, hanem Foucauld életének szereplői, s ha róluk hiteles fotók fellelhetőek valahol, inkább azokat használják fel a portrékhoz. S csak miután a lehető legtöbb valós adatot, információt összegyűjtötték, hagyatkozzanak a fantázia kiegészítéseire.

Hiszen a templomi kép elsősorban nem „jó referencia” lesz a festőművész számára más, későbbi munkák elnyeréséhez, hanem egy közösség számára meghatározó, jelképes, tiszteletet keltő, szakrális alkotás. Sok művésznek talán soha életében nem adódik lehetősége templomi falképet festeni, főleg, hogy hazánkban egyre ritkább az ilyen felkérés. Templomba, szakrális térbe festeni az egyik legnagyobb megtiszteltetés a művész számára, s ezt mindig érdemes szem előtt tartani.

Meghívtuk hát Diós István pápai prelátust, aki rövid hezitálás után ráállt, hogy eljöjjön a műterembe, hogy hozzá szóljon a készülő képhez. A találkozás fordulópontot jelentett az alkotási folyamatban. A prelátus úr alaposan szemügyre vette a vázlatot. Felhívta a figyelmet arra, hogy mivel a kép a kápolnába térők számára csak távozáskor lesz látható, olyan „üzenetet” kell, hogy hordozzon, amely a templomtérből a külvilágba kilépők számára kell jelentéssel bírnia.

Következő látogatóink maguk a megrendelők, Jézus Kistestvérei voltak, akik nagy izgalommal „olvasták” a készülő képet. A vázlathoz fűzött megjegyzéseik lendítették előre a legjobban a munkát, hiszen ők voltak azok, akik igazán részletesen ismerték mind Károly testvér, mind az őt követők életét. Mónika az egészen kicsi részletek fontosságára hívta fel a figyelmet, például Magdaleine nővér sarujának pántjaira, melyek szintén szimbolikus jelentéssel bírtak, és hasonló apróságokra, melyek azonban mégis értékesek a Kistestvérek számára.

A Kistestvérek számos könyvvel, videokazettával segítették az alkotók munkáját, fotókat adtak és történeteket meséltek, közvetve így maguk is alakították a képet. Foucauld atya a tuaregek között egész életével az evangéliumot hirdette, sok barátja volt közöttük, bár az is kétségtelen, hogy a halálát is egy tuareg fiú okozta.  Ennek a sivatagi népnek a viseletéről, szokásairól, hangszereikről, használati tárgyaikról, jellegzetes külsejű harcosaikról szintén több forrásból tájékozódtak a festők. Előfordult, hogy egy-egy figurához maguk is tuaregnek öltöztek, fejükre turbánt csavarva álltak modellt a képhez. Böbe hosszú klepetusba bújva modellezte a térdeplő atyát, hogy Anikó valósághűen tudja a drapéria redőzetét megrajzolni. Mellesleg a sok ruha segített abban is, hogy szegény festők ne fagyjanak halálra a nehezen fűthető műteremben a hideg téli hónapok alatt. A kis vaskandalló jó meleget adott ugyan, de igen sűrűn kellett rakni ahhoz, hogy az egész teret átmelegítse. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor végre beköszöntött a tavasz!

A tanulmányok készítése, pontos adatok gyűjtése nemhogy korlátozta volna a művészi szabadságukat, inkább egyre biztosabbá tette őket az alkotásban. Szakmai szempontból Kiss Tibort, a Magyar Képzőművészeti Egyetem anatómia tanszékének tanárát, Krisztiáni Sándor tanársegéd urat és Balogh Józsefet monori festőművészt, Anikó mesterét hallgatták meg az alkotók. Kiss Tibor négy-öt alkalommal látogatott el a műterembe, és a maga csendes, megfontolt módján igen hasznos útmutatásokkal látta el a festőket. Bizony az is megtörtént, hogy az egyik korrektúra után mindketten egyöntetűen úgy döntöttek, újra kezdik az egészet, s tiszta csomagolópapírt feszítettek fel a falra.

A Művészkertbe időnként műterem látogató csoportok érkeznek, akik számára a készülő falkép igen izgalmas eseménynek számított. Sokan faggatták a festőinket, melyik személy kit ábrázol, miért ilyen, vagy olyan, mégis talán az én számomra volt a legizgalmasabb a változásokat szemmel követni, s Foucauld atyával hónapokig szinte együtt élni.

Így visszatekintve elmondhatom, magam is tanultam a festők végtelen türelméből, akik a sokféle hozzászólást igen jól viselték, egyszer sem fakadtak ki, hogy na, most már aztán elég! Hiszen mindenki, aki belépett, úgy érezte, bele kell, hogy szóljon, igazíttatnia kell a lányokkal valamin. Ebből is látszik, hogy a kép már kezdetektől élt, hiszen nagyon sokan tudtak lélekben kapcsolódni hozzá. Volt, hogy a festők valóban elfogadták a tanácsot, és ez végtelen jó érzést okozott annak, aki a tanácsot adta, hiszen ekképp maga is alkotója lehetett a műnek. Néha valóban jól is jött a hozzászólás, amikor valamin megakadt a munka, egy mozdulat nem volt elég kifejező, vagy erőteljes. Foucauld atya kéztartásához például Farkas Viktor barátunk egy egész mozdulatsorral járult hozzá, amit fotókon rögzítettünk.

A restaurátorok magával a hordozó fallal kapcsolatban adtak hasznos tanácsot a művészeknek. A modern templomok ugyanis nagyrészt betonból, vagy cementes anyagokból épülnek, ami azonban a hagyományos falképeket idővel károsíthatja. A vasadi kápolna falazata szintén tartalmazott cementet, ám a restaurátor ismerősök még jókor figyelmeztették a festőket: ezzel baj lesz! A cementből a páraingadozás hatására sók kristályosodhatnak ki a felületen, ami a falképet elpusztítja.

Az alkotók tehát új problémával találták magukat szembe: hogyan érjék el, hogy a lehető legolcsóbban, de a lehető legjobb és legtartósabb hordozóra festhessenek? Sikerült végül egy barátságos megoldást találni, ami a mesterek, a tanárok, az építészek és az alkotók számára is elfogadhatónak tűnt, s amely biztosítja majd a hosszú élettartamot a szekkó számára.

A szekkó, azaz száraz vakolatra festett falkép technikája tűnt a legmegfelelőbbnek ebben a templomtérben, s többek között éppen a fent említett okok miatt is választották ezt a festési módot. A freskó, azaz a nedves vakolatba való festés tartósabb ugyan, de jelen körülmények között kevésbé tűnt célszerűnek. Az épület cement tartalmú falától el kellett választani, más hordozóra kellett építeni a falképes felületet, hogy az abból kiváló sókristályok ne károsíthassák a festményt.

A vázlatrajznak otthont adó műterem most vakolási gyakorlatok színtere lett, a lányok jó minőségű mész-homok vakolatot kevertek, simították és tömörítették a felületet.

A véglegesnek szánt vázlatról átlátszó műanyag (moulinex) fóliára -melyet a MKE Restaurátor Tanszéke ajándékozott a számukra, s köszönet érte Görbe Katalin tanárnőnek-, filctollal másolták át a fő vonalakat. A fóliát ezek mentén ki kellett lyuggatni, hogy a lyukakon át finom szénporral át lehessen majd másolni a körvonalakat a falra.

A lyuggatást eleinte egy, a mutató ujjukra rögzített szöggel kíséreltek meg, csakhogy ez igen nehézkesnek és fáradságosnak bizonyult.  Ám ismét jött a segítség: egy jó kezű és kreatív monori mester egyszerű pizza-vágóból olyan rádlit szerkesztett, mellyel pillanatok alatt végig lehetett lyukasztgatni több négyzetméternyi fóliát!

Végül a színtervek készültek el arányosan kicsinyített fatáblákra. Mindketten külön-külön rögzítették a saját elképzeléseiket, majd egy valamivel nagyobb táblán megpróbáltak közösen festeni. Ekkorra már kialakult az összhang közöttük: egyszerre festettek, és az elkészült táblán nem volt többé feltűnő, melyiket ki alkotta. Egymás mellett állva megbeszélték, megvitatták a színeket, tónusokat, s nem döntöttek a másik beleegyezése nélkül. Kis gurulós asztalkákon, jókora üveglapokon keverték a pigmentet a festőszerrel, s a műterem betonpadlóján mindenfelé terpentines és festékes rongyok hevertek. A képet erős reflektorok világították meg, közben forrt a víz, és bőven fogyott a tea. Időnként a közeli cukrászdából kitűnő franciakrémes és túrós szelet is került a hajdani szobrászműhely egyik forgó-állványából kialakított asztalkára. Remek időszak volt, odakinn a kertben fütyöltek a rigók, barátok jöttek-mentek, és a munka jól haladt.

Aztán egyszer csak vége lett a tervezésnek, 2009 júniusában a lányok kiköltöztek a műteremből. Csodálatos időszakot éltünk meg együtt, melyre mind szívesen emlékezünk. Magam egy kis domborművet készítettem a falképről, és egy érmet magáról Foucauld atyáról, aki három évszakon át házi ”Boldogunk” volt a József utcai műteremben. Mosolygós arca, felénk tárt karja meghatározta a hozzánk betérő vendégek hangulatát is.

Utólag visszatekintve azt gondolom, abban, hogy ez a két fiatal és erős egyéniségű művész ilyen jól együtt tudott működni, benne volt Károly testvér szellemisége, hiszen ő maga is egész életével a toleranciára tanította környezetét.

Csupán egy valaki nem tűrte jól a jelenlétét: Béni bácsi rajza a csomagoló papír alatt. Nem egyszer megtörtént, hogy a védelemül ráhelyezett hatalmas papundekli lap váratlanul és megmagyarázhatatlan módon egyszerűen kicsúszott a vázlat alól, jelezve: Erzsi asszony képe még ideiglenesen sem tűri el, hogy valaki eltakarjon egy „Géniusz”-t!