Közkívánatra írom meg ezt a kis történetet, hogy maradjon nyoma…

Jópár éve történt, még a Pannónia Film Vállalat volt a munkahelyem, a Kerék utcában. Tudjátok, animátor vagyok. Nem adminisztrátor, hanem animátor. Animációs mozdulattervező.

Persze már ez is egyfajta összehúzódott állapot volt a hajdani nagy és dicsőséges Pannónia Filmstúdió Hűvösvölgyi úti épületéhez képest, ahol a szinkronosokkal együtt léteztünk. Mert hiányzott a régi pannóniás nyüzsgés, a színészek és színésznők magán előadásai a büfében, a nagy röhögések, itt  Óbudán lassan mindenki csendes melankóliába merült. A társművészetek nélkül a rajzfilmgyártás játék helyett munkává szomorodott. De a tágas, zöld kert és barátságos belső terek mégis otthonossá tették számunkra a korábban valamilyen könyvkiadó által bérelt egyemeletes, fehér falú épületet.

Nos, ez a könyvkiadó, mikor kiköltözött, hogy rajzfilmeseké lehessen a sok apró szoba, otthagyott a folyosókon egy rakás könyvet. Szép kis könyvek voltak, pici, de minőségi kiadványok, színesek, jó papírra nyomtatva. Csakhogy nem magyar nyelven. Nyilván emiatt sem kellettek itthon már senkinek. Az ember meg úgy van vele hogy ami szép, azt nem szívesen dobja szemétre, és a “jó lesz az még valamire” ismerős érzése lett úrrá rajtunk, amikor elcsomagoltunk belőlük néhányat.

Sajnos azonban a magyar rajzfilmipar nehezen birkózott (és birkózik) a keletről jött vacakságokkal és a Pannónia ismét összébb kellett húzódjon. Mi is kiköltöztünk az emeleti szobákból és a földszinten, egy közös térben dolgoztunk tovább.

Magam is azon voltam, hogy összepakoljam a holmimat, csakhát ott volt az a sok kis könyvecske, amit már tényleg nem vihettem magammal, nem volt annyi hely odalenn. A saját dolgozó szoba helyett már csupán egyetlen rajzasztalnyi tér jutott mindenkinek.

Egy este, mikor már rajtam kívül szinte senki nem dolgozott az épületben, meglátogatott a sógornőm. Anikó társasági ember, művészi tornát tanít, s emiatt sok ismerőse van mindenfelé. Ahogy ott pakolásztam, leült a sötét folyosóra, és várta, hogy végezzek.

Akkor kerültek ismét a kezembe a könyvecskék és megkérdeztem: ” Mondd, Anikó, nem tudsz ezekkel kezdeni valamit? Hátha van az ismerőseid között olyan, akit érdekelnének.”

-Milyen nyelven is íródtak? – kérdezte, mire bizonytalanul kissé, de azt válaszoltam:

“Azt hiszem, svédül.”

Ebben a pillantban a kihalt folyosó végén, a sötétből előbukkant egy magas, szőke fiatalember. Odaballagott hozzánk, majd tört magyarsággal így szólt:

“En sved vagyok, megnezhetem ezeket a könyveket?”

Leesett állal bámultunk rá, aztán a kezébe nyomtuk mind a 25 darabot.

Később Anikó megjegyezte: “Hm. Épp jött egy svéd…”

Nos, az eset annyira szürreális volt, hogy elmeséltem a barátaimnak is, akik jól szórakoztak rajta. Pár nap elteltével azonban egyre-másra hívogatni kezdtek:

“Képzeld, Piri -újságolta egyik is, másik is-, svédem volt! Épp szükségem volt valamire és szinte azonnal megkaptam! Vagy: “Képzeld, épp csak kimondtam, hogy kéne egy kőműves, és szembe jött egy régi kőműves barátom az utcán!”

Azóta baráti körben a Szentírásból ismert “Kérjetek, és megadatik néktek” (Máté evangéliuma, 4. fejezet, 5.rész) élményét mi már csak így nevezzük: “Svédem volt.”

Legyen hát veletek is a svéd! (Aki óv és-véd!)