Egy kicsit megkésve, utólag mesélek a Kokárda Bálról. Sok tanulsága volt és csak mostanra csengett le bennem…de szeretném, ha nyoma maradna. Kísérleti bál volt, még sohasem rendeztem effélét. Egy héttel előtte, 2012. március 8-án gondoltam ki, és március 15-re már készen is volt!

Az ötletet Fekete Mari divattervező remek Bocskay-stílusú kabátkái adták. Nem sokkal előbb ugyanis portréfilmet készítettem róla az „Eltűnő mesterségek” címet viselő előadás sorozatomhoz, s annyira megtetszettek a munkái, hogy vettem is tőle egy kék bársony, zsinórmintás kabátot. Persze, ezzel az kockáztatom, hogy bizonyos körökben ellenszenvet váltok ki, de nem érdekel: NEKEM szabad ilyet hordani! Egy magyar restaurátor politikai pártállástól függetlenül mindig és mindenhol HORDHAT zsinóros kabátot, sőt, véleményem szerint, ez még restaurátor egyenruhának is alkalmas lenne.

Megjegyzem, a férfiakon is igen fessül áll, sajnálatos, hogy kevesen viselnek ilyeneket. A fekete zsinórminta a fekete farmeranyagból varrott kabáton igen elegáns, de nem hivalkodó.

Na, de el ne térüljek a báltól: a Széchenyi Fürdő egyik épület szárnyában van egy terem, mely tágas, klasszicizáló stílusú, akár bálozásra is alkalmas helyszín. Úgy adódott, hogy a Fővárosi Fürdőigazgatóság hosszú távon a magyar szalonélet feltámasztásán ügyködve, a termet művészek bemutatkozási helyéül szánta.

A szalonélet persze több mint egyszerű kiállítás, s gondoltam, próbáljuk ki, mit lehet a térből „kihozni”. Hogyan szól benne a zene, az emberek miként mozognak, hol érzik magukat jól, milyen programok élnek benne, s melyek kevésbé.

Március 8-án éjjel tört rám a felismerés: bált szervezek! Kokárda bált! Reformkori beöltözős, keringőzős, Kossuthos és Petőfis, legyezős baráti bulit! A Fekete Mari ruháival a Szecskában!

De persze kockázatos, lehet, hogy nem sikerül! Hívjunk tehát olyanokat, akik barátok, ismerősök és szívesen vesznek rész egy efféle játékban. Akik nem haragszanak meg, s nem szitkozódnak, ha nem klappol minden, elnézőek, hiszen tudhatják, hogy nem bálszervezéssel szoktam foglalkozni általában. Jószerével ez az első! De talán örömet okozok nekik és megtapasztaljuk, hogyan működik a szalon.

És így is lett! A barátok fellelkesültek! A hölgyek kétségbeesett e-maileket váltottak, hiszen szép báli ruhája már kevés háziasszonynak, anyának van otthon, a gardróbban. Aggódva válogattak a nadrágok és pólók közt, ugyan, mi lenne alkalmas öltözék egy reformkort idéző bálra? Hűha! Nincs egy rongyuk, amit felvegyenek!

Jöttek a kérdések: Piri, ez jó lesz? Piri, ha nadrágban megyek, az jó lesz?

– Nem! Nem lesz jó! Tessék megadni a módját! Ez egy Kokárda bál, március 15-én! Ugyan, miért ne emlékeznénk eleinkre tisztességesen beleélve magunkat a világukba? Ez ugyan csak egy játék, de vegyük komolyan, attól lesz élmény belőle!

A lányok bezzeg, ahogy azt kell, igazi első-bálozós izgalommal öltözködtek! Az urak öltönyt húztak és –némi félszegséggel ugyan, de – elkísérték lelkesedő asszonyaikat. Pedig tudták, hogy táncolni is kell majd!

A hölgyek végül nagyszerű öltözékeket állítottak össze maguknak: volt, aki a kokárda színei szerint kombinálta a ruhadarabokat, volt aki biedermeier hatású estélyit ügyeskedett össze, s volt, aki csipkés terítőből varrt kötényt magának. A bálon azonban lehetőségük volt igazi, korhű kosztümökbe is beöltözni. Húros Annamária színpadi ruhákkal örvendeztette meg a társaságot, s a lányok megtapasztalhatták, hogy a klasszikus, hosszú szoknyás, nőies formákat hangsúlyozó viselet mennyivel nagyobb hatást tesz az urakra, mint a mostani, kínai „occo-cucc”-design. A bál fő attrakciója Fekete Mari divatbemutatója volt, amelyen színinövendékek és csinos leányok vállalták a manökenszerepet. Rendezőjük Vas Zoltán Iván volt.

A bálon segítségképpen tánctanítás is volt, ne lehessen kibújni a gavallérság kötelezettsége alól azzal, hogy jaj, nem tudunk keringőzni. Horváth Erika tánctanár és partnere megadták a módját, még egy kis illemtant is csempésztek a lépések közé.

A szünetben Páljános Erzsébet festőművész -Szendrey Júliaként – és színinövendék partnere- Petőfi Sándorként-, reformkori legyezőnyelvet mutatott be, a közönség nagy örömére. Különösen a „Beszéljen anyámmal!” gesztusa váltott ki nagy derültséget, amikor is a leány az összecsukott legyezővel a válla mögé intett, hiszen Böbe anyukája valóban ott állt a nézők között.

A terem akusztikai lehetőségeit is kipróbáltuk, a Bella Musica Nőikar spontán előadása nagy sikert aratott, még felkérést is kaptak más eseményekre is.

S végül a tombola, a Hadtörténeti Múzeum ajándékaival, könyvekkel, biedermeier porcelánbabával, híres magyarokat bemutató metszetsorozattal és fődíjként egy igazi, ütött-kopott réztrombitával nagy örömet szerzett a nyertesnek.

A bál remekül sikerült, a terem jól szerepelt, reméltük, hogy a Fürdő is lelkesen támogatja majd a folytatást. Beindul a szalon-élet, kiállítások, klubok, koncertek hoznak majd hírnevet a helynek. S a hírnév hozza a bevételt is. Ez a bál még ingyen volt, csak én, a szervező tettem bele a magamét, remélve, hogy megéri: elindul egy jó folyamat, ami aztán majd pénzt is termel.

„Ugyan, hova vezetne ez?” –kérdezhetné Henry a Csengetett, Mylord?- sorozat cipőpucoló fiúja. És valóban, ma nem így mennek itt a dolgok. A Fürdő másképp gondolta: ezután, ha efféle vigasságot akarunk, óránként sok tízezer Ft-ot kérnek majd a teremért. Gyors haszon kell, nem lehet itten kérem próbálkozni, meg kísérletezni!

Azért ez hízelgő is egy kicsit: lehet, hogy ennyire profinak tűntünk ezzel a rendezvénnyel? Pedig, ha tudnák….! Mindenesetre, attól tartok, ahogy Budán kutyavásár, úgy Széchenyiben is csak egyszer volt Kokárda Bál!