2012. október 26-a hűvösre forduló őszi délutánján a Martsa műteremben nevezetes társaság gyűlt össze. A mindig változó képet mutató szobrász és festőműtermek most egy díjátadó ünnepség színhelyéül szolgáltak, melyet a Kandeláber cég alapításának 30. évfordulója alkalmából szervezett a cég alapítójának lánya, Wlassics Zsuzsa.

A meghívottak a cég munkatársai mellett dr. Prokopp Mária művészettörténész professzor asszony, a Budapesti Városvédő Egyesülettől Ráday Mihály, Vitkay Katalin, valamint Józsefváros Önkormányzatának képviseletében Sántha Ferencné alpolgármester asszony és Szabó Erzsébet kulturális főmunkatárs voltak.

A rendezvény idejére a szobrászműterem, műhely jellegét elkendőzve, kellemes kandallófénnyel fogadta a vendégeket. Hogy miért éppen ez a helyszínt választották az ünnepség színhelyéül, az Martsa Piroska vetített képes előadása során körvonalazódott a hallgatóságban. A hasonló gondokkal küzdők általában átérzik egymás problémáit, nem ritkán barátság szövődik közöttük. Ez történt most is, hiszen Wlassics Zsuzsa, egy világítástechnikával foglalkozó cég vezetője hasonló terhet vállalt magára, mint a józsefvárosi műtermet fenntartó Martsa Piroska. Mindketten szüleik szellemi hagyatékát igyekeznek méltó módon megőrizni és továbbvinni.

Közös motívum még az is, hogy szüleik, a Kandeláber céget 1982-ben megalapító Wlassics Zoltán, és a József utcai műteremben dolgozó festőművész M. Szűcs Ilona már a kezdetektől részt vettek Ráday Mihály városvédő mozgalmában, s minden tudásukkal, tehetségükkel szolgálták azt. Wlassics Zoltán kitűnő szakmai vezetőként hozzájárult az Andrássy út kandelábereinek, a Múzeumkert kerítésének, vagy akár Budapest jellegzetes “zöld házikói”-nak felújításához, míg M. Szűcs Ilona Józsefváros feledésbe merült értékeit hozta vissza a köztudatba népszerű könyveivel, előadásaival. Egyikük sem él már, de szellemi hagyatékukat az örökösök nem engedik elenyészni.

Wlassics Zsuzsa tovább vitte édesapja cégét, mely ma KAWLA-INNEO Kft néven működik, kiegészítve a mai elvárásoknak megfelelő, az energiatakarékosságot célzó profillal. A Kandeláber cég alapításának 30. évfordulója alkalmából a legkedvesebb régi-új munkatársak kaptak emlékplakettet. Ennek tervezője és készítője volt Martsa Piroska szobrászrestaurátor művész.

A mázas kerámia domborművön két kéz – az alapító és örökösének keze -tartja a cég által először gyártott kandelábert, melynek íves, pajzsra emlékeztető körvonala zöld mezőt keretez. Előterében energiatakarékos izzó, a távolban modern szélerőművek láthatók.

A műterem múltjáról tartott előadás után Ráday Mihály, a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke megható beszédben emlékezett hajdani küzdőtársáról és barátjáról, a lehetetlent nem ismerő Wlassics Zoltánról. Felidézte a városvédő mozgalom kezdeteinek nehézségeit, melyek leküzdésében Wlassics mester szakmai ismereteivel, dinamikus technikai megoldásaival, kitűnő szervezőkészségével erős és biztos támaszt jelentett a médiában és egyéb frontokon küzdő városvédők számára. Együtt elért sikereik jó példát mutattak, s felébresztették az emberekben a hitet, hogy a közösség dolgai nem csupán akaratukon kívül, a fejük felett dőlnek el. Hogy egy-egy szép épület, vagy akár csak egy díszes vasrács, míves kilincs megőrzése is érték, amivel ők maguk is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy épített kultúránk tovább öröklődjön, s hogy mindezeket még unokáink is láthassák. Munkásságuk nyomán országos mozgalom indult, tulajdonképpen nekik is köszönhető, hogy hazánk nem vesztette el végleg a nehéz időszakok után még megmaradt kincseit egy, a közösségi értékek iránt közönyössé és apatikussá vált időszakban sem.

A míves kandeláberek helyett unalmas ostornyeleket gyártó szocialista üzemek, a csak a praktikumot szem előtt tartó gyártatók az Ember tragédiájának Falanszter-világát akarták ránk erőltetni. Fellázadtunk ellene és visszaköveteltük az emberit, a lélekből születettet, a kézzel megmunkáltat, a kedveset. A gyöngéden simított formákat, melyek a szeretet mozdulatát sugározták felénk még az utcai lámpák alakjával is.

Ráday Mihálynak és harcostársainak a hivatali közöny és a szürke praktikum ellen kellett harcolniuk, a mai örökségvédőknek viszont már a virtuális világ elszívó erejével kell megbirkózniuk.

A virtuális kommunikáció pezsgő világa, a mérhetetlen és szűretlen információmennyiség egy idő után ugyanolyan közönyössé tesz, mint a kényszerű szürkeség. Mindenről tudhatunk, most nem zárják el előlünk az infót, de agyunk előbb utóbb védekezni fog a túl sok érdekesség ellen is. Nem külső erő, hanem saját elménk kezd majd kizárni mindent, amikor túlterhelődünk. Ez ugyanolyan káros lehet, mint a túlzott szigor, amivel kommunista vezetőink próbálták a szabadságunkat korlátozni.

A facebook „megosztásai”, az intenzív lájkolások, ismerőseink érdektelen érdekességei ugyanolyan súllyal terhelik az elménket, mint egy cúnami áldozatairól szóló hír, vagy egy szép épület elpusztítása. S lesz-e valaki, aki megmenti azt a házat, kovácsoltvas kaput, kihalóban levő mesterséget, bármit, ami matéria? Kinek fog fájni egy valódi érték eltűnése? Pótolja majd egy új virtuális kép, barátnőnk körömlakkjának színe változása és új kiskutyájának képe a facebook üzenőfalon.

Megszívlelendő, ezért hadd szúrjam itt közbe egy régi vágású barátom szavait:

Engem ne lájkolj, hanem simíts!

Hát igen. Rádayéknak a műveletlenséggel, hivatali akadékoskodással, közönnyel kellett megküzdeniük, de legalább valóságos ellenfelekkel harcoltak. Eredményeik egy-egy felújított kastélyban, megmentett felvonóban, materiális dolgokban mutatkozott meg és öröklődött tovább. A virtuális ellenfél máshogyan dolgozik. Olyan, mintha lenne, építene, kellemes, könnyű, szép, vagy éppen izgalmasan ronda, mely érzelmeket generál. Kielégíti emocionális vágyainkat anélkül, hogy valóságos kapcsolatokat építenénk, találkoznánk, érintkeznénk egymással. Nem tudni, hogy hosszú távon mindez erősíti-e, vagy gyengíti bennünk az Embert, akire/amire oly büszkék vagyunk.

Mindenesetre, ezt a cikket most én is megosztom…:-)

Aludjatok jól, lájkoljatok szépeket, gyerekek.