A budapesti centenáriumi kiállítás után Esztergomban, a Duna Múzeumban is megrendeztük apánk, Martsa István szobrász, és bátyja, Martsa Alajos fotóművész, esztergomi könyvtárigazgató, a város díszpolgára emlékkiállítását. (megtekinthető: 2012- augusztus 3. – 2012. szeptember 3.)

Martsa Alajos (1910-1979.)két évvel ezelőtt ünnepelte volna 100. születésnapját, de a város, mely oly sokat köszönhetett neki, úgy tűnik, elfeledkezett róla.

Sőt. Sőt, sőt, sőt.

Volt a városnak egy Babitsról elnevezett könyvtára, Martsa Alajos erőfeszítései nyomán jött létre, s ő volt az első igazgatója is. Pár éve a földdel tették egyenlővé….parkoló épült volna a helyén. De végül az sem.

Volt a városnak egy híres kuruc generálisa, Bottyán János. Lovas szobrát Martsa István mintázta meg. „Ideiglenesen” elbontották, 6 éve egy udvaron parkol.

Nagybátyánk a város díszpolgára lett, s pár éve mégis egy furcsa levelet kaptunk, miszerint a város újra elbírálta a díszpolgári címet, de örömmel értesítenek, hogy nagybátyánk – úgy 30 évvel a halála után – „átment” a vizsgán, s maradhat továbbra is díszpolgár. Egy ember, aki alispánként a háború után mérhetetlen sokat tett a város életének újra indításáért, aki könyvtárat építtetett, akinek „szobája – Zolnay László régész szavait idézve – tenyérnyi Európa volt”. Igazán megtisztelő, hogy a város sok évvel a halála után is hajlandó megtűrni díszpolgárai között.

S én magam is kudarcot vallottam, amikor szponzorokat kerestem, remélve, hogy akad olyan helyi szervezet, intézmény, aki számára a „Martsa” név kellemesen cseng. De a civilek vagy nem válaszoltak, vagy olvasatlanul visszaküldték a levelem, a nagy cégek viszont – egy autógyár és egy bank- sajnálatos anyagi helyzetükre hivatkozva hárították el a kérésemet, miszerint -ha mással nem is -egy tál sütivel, itókával járuljanak hozzá a megnyitó ünnepséghez. Csupán a Szamos cukrászda, a Borlovag Rend és két barát támogatta az eseményt, köszönet érte!

Mindezek után eléggé vegyes érzelmekkel fogtam a kiállítás megszervezéséhez. Szeretem Esztergomot, gyerekkoromban minden vasárnap ott időztünk nagybátyánk hatalmas asztala körül, írók, költők, művészek és tudós emberek társaságában. Pipafüst, tea, nevetés, viták, gondolatok között.

De mit mondjak egy olyan város lakóinak, amely így áll azokhoz az emberekhez, akiket én a példaképeimnek tartok? Vajon mi tudjuk rosszul? Vajon nem volt az jó mégsem, amit tettek? Vajon mi a bűnük? Hogy éppen a 20. század derekán éltek és működtek? Bűnük, hogy egy olyan korban tevékenykedtek, alkottak, amit manapság illik megköpködni? Háborúban, 50-es években, „cucilizmusban” élni talán bűn? Akkor egy egész generáció bűnös.

Marhaság. Azok az emberek is mérhetetlen sokat küzdöttek az emberi értékekért, és hatásuk máig érződik. Nemcsak a Martsáké, de a baráti köré is, mely körülvette őket.

Róluk akartam megemlékezni, felidézni az ősök, elődök szellemét, akiket illik tisztelettel emlegetni és megbecsülni. Hátha Esztergom rendezi sorait, és nem vizsgáztatja – még holtukban is -, megalázó módon őket.

Ezért tartottam hosszas és unalmas felolvasás helyett vetített képes előadást a Martsa fivérekről, és barátaikról a megnyitón. Abban bíztam, hogy ha megismerik életüket, működésüket, talán reális képet kaphatnak róluk azok is, akik már nem ismerték őket. Előzőleg felkerestem néhány régi kollégát, barátot, vagy családtagjaikat, faggattam őket, hogy volt, mint volt, mire emlékeznek.

Kaposi Endre festőművésztől kaptam a legtöbbet, de Nagyfalusi Tibor könyvtárigazgató is rengeteg érdekes dokumentumot, adatot őrzött a régi időkről. Borbély Gyuri bácsi fiával a Don-kanyari élményekről beszélgettünk, és Varga Dezső bácsit, a Keresztény Múzeum vezető restaurátorát is meginterjúvoltam. Tóth Dezső építész és fivére, Szilárd is sokat mesélt a közös munkákról.

Az ő visszaemlékezéseik, s a Martsa-hagyatékban őrzött dokumentumok alapján Mitter Balázs fotográfus barátommal posztereket készítettünk a falakra a nevezetes asztaltársaság tagjairól. Magát a nagy asztalt is elfuvaroztuk Pestről, így próbálva annak a szellemi műhelynek a hangulatát megidézni, mely Esztergom életében oly nagy jelentőségű volt a 20. század 30-as éveitől kezdve. A könyvespolchoz, melyen néhány, nagybátyánknak dedikált könyvet mutatunk be, még pipadohányt is mellékeltem, hogy a hajdani időket idéző illata legyen a szobának. Jó lett volna egy pipát is elszívni, de a füstjelző riasztotta volna a tűzoltókat, így most csak a nyers dohány illatozik, ha ki nem takarították azóta.

Egyébként, mióta az elődök fotóit porolgatom, sok különleges élményben van részem. Hatásukra egyre inkább hajlok arra a véleményre, miszerint, ha az ősök emlékét tisztelettel kezeljük, ők segítenek nekünk. Megerősített ebbéli hitemben egy különleges esemény, mely a kiállítás megnyitója előtti napon történt.

Éppen a szobrokat és posztereket igyekeztem a lehető legjobb pozícióba tologatni a Duna Múzeum termeiben, de apám négy esztergomi alkotása közül a Bottyán János lovas szoborhoz készült kisplasztika sehogy sem illett a térbe. A nagy fehér kocka, ami posztamensül kínálkozott, túl ormótlan és alacsony volt ehhez a szoborhoz. Hiába tébláboltam körülötte, forgattam és taszigáltam a 15 kg-os bronzot, csak nem találtam jó helyet neki.

Mézes Nándor, a múzeum műszaki vezetője, miközben egy létrán állva a projektort szerelte a mennyezetre, látva kínlódásomat, óvatosan megszólított:

– Nem tudom, érdekel-e, de van nekem otthon a sufniban egy ládám… egy zöld faláda… talán az jó lesz ide. Rá van az oldalára festve, hogy „MARTSA ISTVÁN”….elhozzam?

– Micsoda? – meredtem rá döbbenten. –Hát persze, hogy hozd el! Most mindjárt!

Így került hozzám, közel 70 év után, apám katonai faládája, ami még a Don-kanyart is megjárta! Éppen odaillett a Bottyán szobor alá, megfelelő magasságba és méltóságba emelve a bronzlovast. Köszönet Nándiék családjának, hogy megőrizték, s hogy itt és most a helyére kerülhetett.

De azért ez gyanús, nem?

Hogy előző nap este atyáink Don-kanyari élményeiről beszélgetek ifj. Borbély Györggyel, s másnap megérkezik hozzám egy katonai láda, apám nevével! Az ő emlékkiállításán! És éppen illik a Bottyán szobor alá, aki szintén katonaember volt! S akiről éppen apám mintázott lovas szobrot Esztergomba! Ennyi véletlen nem lehetséges. Inkább hiszem azt, hogy vannak segítő szellemek, s ezek akár az elődök szellemei is lehetnek. Úgyhogy nem baj, ha tisztelettel emlékezünk róluk. Segítenek, az biztos.

Ilyen segítség Esztergomnak is jól jönne… .

A mellékelt képek Mitter Balázs kiállításmegnyitón készült fotói.